A háború dinamikája, avagy miért nem siet Moszkva
A jelenlegi háború jellegében hibrid világháborúnak tekinthető; gazdasági és világrendi értelemben mindenképp. Katonai értelemben azonban ez egy regionális háború (a Nyugat aktív hadászati támogatása ellenére) és Oroszországnak nem érdeke, hogy ez megváltozzon. Ahogy egyik előző bejegyzésemben leírtam, ez a háború a kifárasztásról szól. Nyers anyagháború, amilyen a második világháború óta nem volt.
A védekező fél stratégiai előnye több szempontból is vitathatatlan:
1. A hírszerzés.
Olyan légi- és műholdas hírszerzési adatok állnak rendelkezése az ellenséges csapatösszevonásokról, amelyek korábban soha. Furcsa ez, de az ukránok számára részben még a nyugatról küldött fegyvereknél is fontosabb az információ. Az élő adatok elemzésével a támadó fél csak kirívó ember- és hadianyag veszteséggel lehet képes nagyobb áttörést elérni egy frontszakaszon.
2. A technológiai fejlődés a védekezést segíti elő.
A támadófegyverek ilyen mértékű megsemmisítése (fejlett légvédelem, tankelhárító drónok, azonnali reagálású tüzérség, stb.) nem volt megszokott az utóbbi évtizedek háborúiban. A védők ezen előnyét a támadók csak hatalmas hadseregek bevetésével tudnák kompenzálni (mint a második világháborúban), de amíg a Barbarossa hadműveletben német oldalon 3,5-4 millió katona indított támadást egy 2900 km-es arcvonalon, addig itt 300-500 ezer katona van 1300 km-en az ukránok részéről és ezen emberanyag általános morális, képzettségi és ellátási szintje nemigen hasonlítható össze a Wehrmacht 1941-es állapotával.
3. A társadalom elvárásai.
Oroszország termelési kapacitásának diverzifikálásával úgy állt át egy részleges hadigazdaságra, hogy az nem csökkentette a 2000-es évektől Putyin által megkezdett társadalmi jóléti fejlődés eredményeit. Sem a városok, sem a falvak lakói nem akarnak azonban világháborús vagy akár azokat megközelítő veszteségeket szenvedni. Amíg az utóbbit láthatóan a "demokratikus" Ukrajnában finoman fogalmazva nem veszik figyelembe, addig ez itt a legfontosabb célkitűzés. Saját magam tapasztalom, hogy közemberi szinten is mennyivel tájékozottabbak itt az emberek a világ dolgait illetően. A nyugati népbutítás ide nem ért el és ezt a nemzetet látva nem is igen fog. A társadalom egészen túlnyomó része elégedett a jelenlegi stratégiával és a harcok kezdeti orosz hibái után immáron jó kezekben érzik a hadsereget.
Aki követi az orosz stratégiát az láthatja, hogy Moszkva a háború végét tárgyalással akarja befejezni, nem az ellenség totális megsemmisítésével. Főbb céljai a következők:
1. Védelmi zóna létrehozása. 2022 február eleji határai mentén kialakít egy olyan zónát, amely védelmi vonalakkal és komoly csapásmérő erőkkel rendelkezik, valamint elég nagy ahhoz, hogy egy újabb háború esetén hagyományos tüzérséggel ne lehessen belőni a régi területekre.
2. Oroszország nem akarja megszállni egész Ukrajnát. Ennek pragmatikus oka van: nem kell neki! Nem tudna vele gazdaságilag mit kezdeni (más sem tud, de ez legyen az ő bajuk) és folyamatos belső instabilitást okozna. Az odesszai területek mindazonáltal a Fekete-tenger védelme szempontjából elsődlegesek, így véleményem szerint a háborúnak akkor lesz vége, ha Ukrajna elveszíti ezt a területet. Vélhetően a zöld asztalnál történhet ez meg, az ukrán hadsereg kimerülése után.
3. Nincs tűzszünet, csak békekötés. Minszk és Merkel igazmondása után, miszerint a megállapodások csak időhúzást szolgáltak a kijevi rezsim felfegyverzése miatt, az oroszok már nem hisznek a Nyugatnak. Nincs gentlemen agreement soha többé. Ameddig Kijev nem ír alá és azt Washington nem szentesíti, addig a harcok folytatódnak.
4. Nem feltétlen oroszbarát, de semleges és tárgyalóképes ukrán vezetés kialakítása. A megmaradt Ukrajnában orosz fegyverellenőrök és más hatósági személyek állandó jelleggel nyomon követhessék a folyamatokat. Ukrajna katonailag semleges kell maradjon. Vilniusi NATO csúcs után felmerült, hogy Kijev a NATO csatlakozás helyett EU csatlakozást kaphatna (szerintem nem fog). Moszkva ennél jobb hírt mostanában keveset hallott. Ez egyet jelentene az EU maradék gazdaságának megsemmisülésével.
Az utóbbi hetek világpolitikai eseményei alapjaiban változtatták meg az ukrán-orosz konfliktus tárgyalási pozícióit. Billen a mérleg nyelve.
A védekező fél stratégiai előnye több szempontból is vitathatatlan:
1. A hírszerzés.
Olyan légi- és műholdas hírszerzési adatok állnak rendelkezése az ellenséges csapatösszevonásokról, amelyek korábban soha. Furcsa ez, de az ukránok számára részben még a nyugatról küldött fegyvereknél is fontosabb az információ. Az élő adatok elemzésével a támadó fél csak kirívó ember- és hadianyag veszteséggel lehet képes nagyobb áttörést elérni egy frontszakaszon.
2. A technológiai fejlődés a védekezést segíti elő.
A támadófegyverek ilyen mértékű megsemmisítése (fejlett légvédelem, tankelhárító drónok, azonnali reagálású tüzérség, stb.) nem volt megszokott az utóbbi évtizedek háborúiban. A védők ezen előnyét a támadók csak hatalmas hadseregek bevetésével tudnák kompenzálni (mint a második világháborúban), de amíg a Barbarossa hadműveletben német oldalon 3,5-4 millió katona indított támadást egy 2900 km-es arcvonalon, addig itt 300-500 ezer katona van 1300 km-en az ukránok részéről és ezen emberanyag általános morális, képzettségi és ellátási szintje nemigen hasonlítható össze a Wehrmacht 1941-es állapotával.
3. A társadalom elvárásai.
Oroszország termelési kapacitásának diverzifikálásával úgy állt át egy részleges hadigazdaságra, hogy az nem csökkentette a 2000-es évektől Putyin által megkezdett társadalmi jóléti fejlődés eredményeit. Sem a városok, sem a falvak lakói nem akarnak azonban világháborús vagy akár azokat megközelítő veszteségeket szenvedni. Amíg az utóbbit láthatóan a "demokratikus" Ukrajnában finoman fogalmazva nem veszik figyelembe, addig ez itt a legfontosabb célkitűzés. Saját magam tapasztalom, hogy közemberi szinten is mennyivel tájékozottabbak itt az emberek a világ dolgait illetően. A nyugati népbutítás ide nem ért el és ezt a nemzetet látva nem is igen fog. A társadalom egészen túlnyomó része elégedett a jelenlegi stratégiával és a harcok kezdeti orosz hibái után immáron jó kezekben érzik a hadsereget.
Aki követi az orosz stratégiát az láthatja, hogy Moszkva a háború végét tárgyalással akarja befejezni, nem az ellenség totális megsemmisítésével. Főbb céljai a következők:
1. Védelmi zóna létrehozása. 2022 február eleji határai mentén kialakít egy olyan zónát, amely védelmi vonalakkal és komoly csapásmérő erőkkel rendelkezik, valamint elég nagy ahhoz, hogy egy újabb háború esetén hagyományos tüzérséggel ne lehessen belőni a régi területekre.
2. Oroszország nem akarja megszállni egész Ukrajnát. Ennek pragmatikus oka van: nem kell neki! Nem tudna vele gazdaságilag mit kezdeni (más sem tud, de ez legyen az ő bajuk) és folyamatos belső instabilitást okozna. Az odesszai területek mindazonáltal a Fekete-tenger védelme szempontjából elsődlegesek, így véleményem szerint a háborúnak akkor lesz vége, ha Ukrajna elveszíti ezt a területet. Vélhetően a zöld asztalnál történhet ez meg, az ukrán hadsereg kimerülése után.
3. Nincs tűzszünet, csak békekötés. Minszk és Merkel igazmondása után, miszerint a megállapodások csak időhúzást szolgáltak a kijevi rezsim felfegyverzése miatt, az oroszok már nem hisznek a Nyugatnak. Nincs gentlemen agreement soha többé. Ameddig Kijev nem ír alá és azt Washington nem szentesíti, addig a harcok folytatódnak.
4. Nem feltétlen oroszbarát, de semleges és tárgyalóképes ukrán vezetés kialakítása. A megmaradt Ukrajnában orosz fegyverellenőrök és más hatósági személyek állandó jelleggel nyomon követhessék a folyamatokat. Ukrajna katonailag semleges kell maradjon. Vilniusi NATO csúcs után felmerült, hogy Kijev a NATO csatlakozás helyett EU csatlakozást kaphatna (szerintem nem fog). Moszkva ennél jobb hírt mostanában keveset hallott. Ez egyet jelentene az EU maradék gazdaságának megsemmisülésével.
Az utóbbi hetek világpolitikai eseményei alapjaiban változtatták meg az ukrán-orosz konfliktus tárgyalási pozícióit. Billen a mérleg nyelve.
