Az orosz néplélek, avagy életem legnehezebb beszélgetése

 

A hétfői napon volt egy érdekes beszélgetésem egy orosz történelem tanárral. A neve Igor. Időnként kikérem a véleményét egy-egy témában, érdekes észrevételei meglátásai vannak. Mellékesen jegyzem meg, hogy az immáron 80-as éveiben járó középiskolai tanár hatalmas tisztelettel van a magyar nemzet felé, amely nem csak szlogen a részéről… itt nem szoktak egyébként sem szlogenekre hagyatkozni. Ha szeretnek azt is a tudomásodra hozzák, ha rühellnek, azt is. Nincs bujócska. Én vagyok az első magyar, akivel ő eleddig találkozott.

Igort a napokban történt eseményekről kérdeztem. Mi az oka annak, hogy azt tapasztalom, az orosz politikai elit és a komplett orosz társadalom esetében azt tapasztalom, hogy nem veszítette el a fejét. Nem követel újabb és újabb megtorlásokat a rakéták szállítói ellen vagy nem akar sok meggondolatlan magyar kommentelőhöz hasonlóan atomokat dobálni szerte a világon…

A tegnapi beszélgetést azzal kezdük, hogy mennyire megdöbbentette a munkácsi várról levett turulmadár ügye, amely hatalmas sértés volt a magyar nemzet felé és jól jelzi az ukrán nacionalisták magyarok iránt tanúsított gyűlöletét – ennek egyébiránt itt országos médiumokban is megjelenő sajtóvisszhangja volt még 2022 év végén, viszont ő a minap talált rá erre az eseményre. Ezen mondatai után megkérdezte tőlem, hogy voltam-e már a Rudkinóban lévő magyar katonai temetőben. Ez Voronyezs mellett van. Mondtam, hogy igen.

Rámnézett és ezt mondta: látja, akkor tudja, hogy az oroszok miként viszonyulnak magukhoz… az igazság az, hogy valóban, saját szememmel láttam: a Rudkinói magyar katonatemető példás rendben és állapotban van tartva, mind a mai napig! Ugyanez igaz példának okáért a német és a török katonatemetőre Szevasztopolban is. A magyar katonatemetőt egyébiránt egy akkor 50 éves férfi rendelete után kezdték el kivitelezni. A vezető akkor, 2001-ben még sokak szemében ismeretlen volt, főként Nyugaton. Úgy hívják: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin…

És hogy ezt miért mondom el nektek? Véleményem szerint egy nép lelkét mélyen tükrözi, hogy hogyan bánik a korábban reá támadó, ellenséges ország katonáinak sírjával, emlékműveivel. Az, hogy az oroszok egy akkor támadólag fellépő magyar haderő katonáit ilyetén tisztességben részesítik, tökéletes példája ennek. Ne feledjétek az románok úzvölgyi magyar sírgyalázását, vagy az ukránok legutóbbi turulbontását… ők ezt teszik hősi halottainkkal és emlékeinkkel, az oroszok pedig ezt…

Igort a napokban történt eseményekről kérdeztem. Mi az oka annak, hogy azt tapasztalom, az orosz politikai elit és a komplett orosz társadalom esetében azt tapasztalom, hogy nem veszítette el a fejét. Nem követel újabb és újabb megtorlásokat a rakéták szállítói ellen vagy nem akar sok meggondolatlan magyar kommentelőhöz hasonlóan atomokat dobálni szerte a világon…

A válasza rövid és velős volt… idézek:

„Azért, mert mi nem úgy látjuk a világot, mint Ti! Az orosz hadsereg, az orosz politika- és gazdaság minden fronton nyerésre áll annak ellenére, hogy Ukrajna hatalmas mennyiségű NATO felszereléssel van ellátva. Miért kellene akkor hagynunk, hogy mások mondják meg, milyen lépéseket tegyünk az Orosz Föderáció érdekeiért? Az eddigi stratégia bevált. A Nyugat kimerült, mi nem. Erősek vagyunk és kitartóak. Mi még nem mentünk háborúba és remélem nem is lesz olyan kényszerhelyzet, amely miatt kellene. Putyin politikájával nyerhetünk. Nem kell ezen változtatni…” – idézet vége…

Namármost… én magam nem tudom egyetlen egy vesszőben sem megkérdőjelezni az Igor által elmondottakat. Annyit tennék hozzá, hogy amit ő elmondott, azt általánosságban tapasztalom szerte az ismerősi körömben is.

A tegnapi beszélgetés végén együtt mentünk ki az iskola tanterméből a folyosóra. Az aulába érve figyelmes lettem valamire. Csend lett. A korábban nyüzsgő morajlást felváltotta valami más. 16-18 éves férfiak és lányok halkultak el és hangos köszönéssel fogadták a 80-as éveiben járó tanárt, aki biccentéssel reagált nekik. A csendet egy-két halk beszélgetés keresztezte. Tudjátok, amilyet a könyvtárban is hallani lehet. Az iskola bejárati ajtajának közelében álló, tagbaszakadt 18 éves krími tatár nyitotta ki az ajtót Igor előtt, aki ránézve a nála jó egy fejjel magasabb férfira újfent biccentett és megköszönve az ajtó nyitását megveregette annak vállát.

Nem tudom nektek leírni, hogy mi látszódott a fiatal arcán ezek után… egy biztos, így néz ki a nagybetűs tisztelet…

Az iskola elé kiérve Igor még intett, hogy üljünk le a padra, néhány szót még szeretne velem beszélni. Elmondta, hogy örül neki hogy itt vagyok és hogy beszélgethetett velem…

Mint már említettem én vagyok az első magyar akivel Igor találkozott… viszont most még búcsúzóul mondott nekem mást is… Igor édesapja 1942-ben halt hősi halált. Egy magyar katona puskájának lövedékétől… a Don-kanyarnál…

Én magam nem vagyok egy elveszett ember, de töredelmesen megvallom, erre nem tudtam mit mondani… ez a több mint 80 éves még mindig délcegen járó férfi úgy ül itt velem szemben, hogy az egyik nemzettársam ölte meg az apját akkor, amikor az saját földjét védte… csendben maradtam… Igor rámnézett, majd kivett valamit a zsebéből és a kezembe nyomta. Egy kereszt volt, egy orthodox kereszt.

Ezekután felállt, majd elindult. Pár lépés után visszanézett és azt mondta: ha beszélsz rólam valamelyik videódban akkor mond el a magyaroknak, hogy minden nemzetnek megvan a maga harca, de mi nem vagyunk ellenségek. Ez tehát Igor üzenete nekünk, magyaroknak. Kérlek gondolkodjatok el mindannyian ezen, ahogy én is megtettem ezt hétfő este álmatlanul forgolódva.