A náci Németország 1944-es sorozása óta nem volt ilyen kényszer mozgósítás Európában, mint ami most Ukrajnában zajlik

Boris Johnson. Ilyen nyomorultak miatt halnak meg továbbra is ukrán férfiak ezrei.

80 év után újra itt tartunk: Nyugati hatalmi érdekek miatt halnak meg fehér, keresztény férfiak százezrei egy olyan célcsomag érdekében, amelynek fő pontja az Északi Civilizáció megdöntése. Migránsokkal árasztanak el bennünket, felhigítják társadalmunkat, a médián keresztül megmérgezik elménket, halálba küldik apáinkat, fiainkat. És mindezt úgy, hogy 2022-ben már a delegációk által aláírt tűzszünet volt az isztanbuli orosz-ukrán tárgyalások után. Csak Kijevben ezt nem írták alá Boris Johnson nyomására.

Tavaly novemberben az ukrán küldöttséget vezető Arakhamia erősítette ezt meg a médiának adott interjújában. Pontosan azt mondta, hogy Boris Johnson akkori brit miniszterelnök beavatkozott a békefolyamatba, és arra buzdította az ukránokat, hogy harcoljanak tovább Oroszországgal.

Az ukrán delegáció vezetőjének véleménye igencsak megkerülhetetlen egy ilyen kérdésben, nála autentikusabb személy nem igen van. Azóta egyébként maga Erdogan is megerősítette, hogy volt egy a delegációk által aláírt megállapodás, amely azonnali tűzszünetet eredményezett volna. Ezt azonban Kijevben Zelenszkijnek is alá kellett volna írnia, amit nem tett meg.

De mi is volt a 2022-es béketárgyalás?

A Moszkva és Kijev közötti konfliktus diplomáciai rendezéséről szóló tárgyalások még 2022 februárjában kezdődtek, négy nappal az orosz hadművelet megkezdése után. A tárgyalások első három fordulóját Fehéroroszországban tartották, majd március 10-én Isztambulban, Oroszország és Ukrajna külügyminisztereinek találkozójával folytatódtak.

Delegációs szintű tárgyalások zajlottak Ukrajna és Oroszország között is, amelyet az orosz származású David Arakhamia (Vlagyimir Zelenszkij elnök parlamenti frakcióvezetője) és Vlagyimir Medinszkij (Vlagyimir Putyin elnök fősegítője) vezetett. Áprilisra a delegációk elkészítették a megállapodás vázlatát (és azon pontok listáját, amelyekben nem értettek egyet), amelyre később különböző médiumok hivatkoztak, és amelyet többek között a Wall Street Journal tett közzé.

Eközben Oroszország kivonta csapatait Kijev közeléből, és a delegációk úgy tűnt, hogy egyre közelebb járnak a megállapodáshoz, olyannyira, hogy nem hivatalosan, de aláírták a helyszínen a megállapodást, amelyet azonban mind Moszkvában, mind Kijevben elnöki szignóval kellett jóváhagyatni. 

Azóta tudjuk, hogy ez nem történt meg. Boris Johnson április 10-én járt Kijevben, és közvetlenül látogatása után az ukrán fél kilépett a tárgyalási folyamatból. Kommunikációjuk hamarosan a teljes győzelem biztosítását célzó fantáziadús beszédté vált.

Mi volt azokban a megállapodásokban, amelyektől Kijev oly hirtelen kilépett? 

Először is Kijev gyakorlatilag minden területét visszakapta volna, így Donbászt is, a semleges státuszért cserébe. Még a Krímmel kapcsolatban is felmerültek bizonyos lehetőségek – ez a helyzet most lehetetlen lenne. 

De ami a legfontosabb, ezek a békemegállapodások jelentették az utolsó esélyt annak megakadályozására, hogy a viszonylag visszafogott katonai műveletnek egy elhúzódó, teljes háborúvá fajuljon, amely mára odáig jutott, hogy az ukrajnai férfiak menekülnek saját hazájukból!

Az események klasszikus változata szerint Ukrajna kész volt aláírni a megállapodásokat, de aztán Borisz Johnson Kijevbe jött, megölelt néhány csinos ukrán modellt, majd azt "javasolta" (parancsolta?) Zelenszkijnek, hogy fejezze be a tárgyalási folyamatot.

A tervezet szerint Moszkva a következő tervet javasolta: az isztambuli szerződés értelmében Ukrajna biztonságát külföldi hatalmak, köztük az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Kína, Franciaország és Oroszország garantálják. Ezek az országok kötelesek lennének megvédeni Kijevet, ha a szerződést megszegnék. 

De amíg a szerződés érvényben marad, a kezesek kötelesek felmondani azokat a nemzetközi szerződéseket és megállapodásokat, amelyek összeegyeztethetetlenek Ukrajna állandó semlegességével, beleértve a kétoldalú katonai segítségnyújtásra vonatkozó ígéreteket is.

Ez a megközelítés meglehetősen következetes Moszkva esetében: Először is, a Minszk I. és II. megállapodásnak is voltak külső kezesei; A Minszk II-t az ENSZ Biztonsági Tanácsa jóváhagyta, és ez kötelező, nemzetközi jogi státuszt adott neki.

Másodszor, a Medvegyev-Sárközy béketerv hasonló stratégiát alkalmazott a dél-oszétiai konfliktus rendezésére 2008-ban. Ekkor az Európai Unió volt a kezes, és a megállapodást az ENSZ Biztonsági Tanácsa is jóváhagyta.

Harmadszor, tudomásunk szerint Kína már elfogadta, hogy kész aktívan részt venni és biztonsági garanciát ad a feleknek.

Negyedszer, általánosságban elmondható, hogy a semleges (vagy fegyveres-semleges) kezesek részvételével aláírt békeszerződések az ENSZ előtti korszak szokásos gyakorlatának számítottak.

A megállapodás moszkvai értelmezését a következőképpen lehetne összefoglalni: Ukrajna biztonsága mindaddig garantált, amíg betartja a megállapodás feltételeit, amelynek lényege a semleges státusza.

Ezek alapján láthatjuk, hogy az ukrán-orosz konfliktus már régen nyugvópontra érhetett volna, ha a Nyugat nem akadályozza meg ebben a feleket! Ők az igazi háborús uszítók, az ő lelkükön szárad az ukrán katonák százezreinek halála, az ő felelősségük, hogy ukrajnai férfiak menekülnek az agresszív mozgósítás elől saját hazájukból.